Diós édességek a történelemben, avagy a diós nyalánkságok történelme

A dió isteni eledel, ezt tudjuk már mind gyerekkorunk óta. Ám egy még régebbi időszámítás alapján is isteni éteknek számít, az ókori rómaiak szerint ugyanis a dió Jovis glans, vagyis Jupiter makkja: istennek való termés. A dió felhasználása egészen az ókori Egyiptomig nyúlik vissza, manapság pedig egyre népszerűbb nemcsak a hazai, de a nemzetközi gasztronómiában is. A szuperfoodok világában újra egyre több egészséges és finom recept születik, melyekben a dió kihagyhatatlan alapanyagként szerepel. Nézzük most viszont azt meg, hogy a különböző korokban és országokban milyen diós finomságok hódítottak.

Kleopátra diós karamellája

Kleopátra (i.e. 69-30) Egyiptom mesés királynőjeként nemcsak a szépségéről volt híres, hanem egyes források szerint isteni diós karamellájának sem tudott ellenállni egyetlen férfi, még maga Antonius sem. Íme a recept, a mai mértékegységekre átszámítva.

Hozzávalók

50 g mandulaliszt
100 g cukor
1-2 kanál narancslé
30 db feles dióbél

A mandulalisztet a fele cukorral és kevés narancslével sűrű tészta állagúra keverjük. Kinyújtjuk, a feles dióbelekkel aztán beborítjuk. A cukor másik felét kevés narancslével keverve megolvasztjuk, karamellizáljuk. A folyékony karamellát levesszük a tűzről, és a diós mandulatésztára öntjük. Kihűlés után tálalhatjuk.

Dió az antik rómában

A rómaiaknak nemcsak a dió latin nevét köszönhetjük, hanem az első diós datolyacsemege leírását is, aminek a neve dulcia domestica – házi édesség – volt. Eszerint a datolyák magját kivágták, helyére dióbelet tettek. A datolyákat megsózták, majd mézben megpirították. 

A rómaiak egyébként változatos ételekben, süteményekben használták fel a diót. Gyakran sütötték péksüteményekbe, mazsolával együtt pedig kalácsba.

A nugát, ami nem az a nugát

A nugát ugyancsak történelmi értékű diós édesség, eredeti francia találmány volt, viszont nem összekeverendő a ma nálunk kapható e néven futó termékekkel. Az 1500-as évek vége felé egy francia úriember – Olivier de Serres – vendégségbe hívta a barátját. Hogy méltóképpen vendégelje meg, a szakácsnőjével újfajta édességet készíttetett, aminek a receptje abból állt, hogy mindent bele kell tenni, ami a környéken terem és finom. Így került a főzetbe dió, mandula, levendulaméz, gyümölcscukor, tojásfehérje, végül vaníliával ízesítették.

A szokatlan, “mindentbele” édességet a dióról latinul NUX GATUM-ként nevezte el, ez alakult később nugáttá.

Kísérletező kedvűeknek, íme a recept:

Gyümölcscukorból, répacukorból és mézből szirupot készítünk, ebbe habbá vert tojásfehérjét keverünk. Még meleg állapotban vaníliával, eperrel, pisztáciával ízesíthetjük, majd diót adunk hozzá. Négyzet vagy téglalap alakú formába töltjük, ezt követően pedig a meleg masszát egy réteg ostyára öntjük, kihűlés után pedig nagyobb kockákra vágjuk.

Cugna, a szüreti csemege

II. Viktor Emánuel nevét minden bizonnyal imába foglalják az édesszájú dió imádók, az olasz királynak hála nem merült ugyanis feledésbe az 1700-as években oly népszerű Cugna nevű diós édesség.

 A Cugna tulajdonképpen vegyes gyümölcsbefőtt, dióval. Nézzük, hogyan készíthetjük el ezt a tipikus őszi, szüreti csemegét.

Hozzávalók

1,5 l must
30 dkg füge
30 dkg tisztított birsalma
30 dkg körte
15 dkg feles dióbél
10 db mogyoró
kevés szegfűszeg, fahéj

Tegyük fel gyenge lángon a mustot, addig főzzük, amíg a felét el nem fővi (kb. 12 óra). Vágjuk kisebb darabokra a fügét, a birsalmát és a körtét, és tegyük a mustba. Adjuk hozzá a feles dióbeleket, az egész mogyorókat, és fahéjjal, szegfűszeggel ízesítsük. Fél órán át főzzük a gyümölcsöket, majd töltsük a gyümölcsbefőttünket melegen üvegekbe és dunsztoljuk ki.

A Monarchia diós süteményei, avagy a bejgli variációi

Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnépszerűbb hagyatéka a mákos és a diós sütemények kánaánja, különösképpen a bejgli születése. A bejgli hangzásánál fogva osztrák eredetűnek tekinthető, viszont mi, magyarok is a magunkénak valljuk, különösen a diósat. Karácsonykor különösképpen.

A monarchia összes szegletében gyúrták, nyújtották, töltötték különböző változatait. Igaz a szlovákok teljesen ugyanúgy készítették, mint mi. A szlovének viszont poticának hívták, és a mákos és diós változat mellett többféle lekvárosat is kifejlesztettek. Itália idetartozó részein gubana néven ismerték, Erdély románlakta vidékein pedig cozonaci cu nuca-t készítettek a konyhákban. A Monarchia zsidó népessége challah néven, a lengyel és más szláv lakosság pedig babka néven ismerte, ette, szerette a diós bejglit.