A dió, mint gyógynövény
A dió nemcsak a köznyelvben gyógynövény, hazánkban ugyanis sok más növénnyel ellentétben hivatalosan is annak számít. Azt sem lehet mondani, hogy egyedül lennénk ezzel, sőt! Az Egyesült Államokban például ajánlásként adták ki: a csomagolt diók esetében tüntessék fel a dió szív- és érrendszeri kockázatokat csökkentő hatását a csomagoláson.
Az egyik legnagyobb helyi diókereskedő cég hivatalosan is gyógyszerként próbálta regisztráltatni az általa forgalmazott dióbelet, és a hosszas procedúra sikerrel járt. Ma tehát a gyógyszerek listáján szerepel egy igen különleges és garantáltan természetes tétel is: a dióbél. Nézzük, mikor és hol ismerték fel először a dió jótékony hatásait.
Már az ókorban elismerték gyógyhatását
Az orvostudomány atyja, Hippokrátész volt alighanem az első, aki a dió gyógyhatását írásba foglalta, és saját maga is használta a diót gyomorbetegek, máj- és vesebetegek terápiája során.
Valamivel még visszább utazva az időben feltűnnek a történetben Babilon papjai is – bár ők írásban nem hagytak ránk közvetlenül feljegyzéseket a témában, a korabeli történetek szerint áldozatok bemutatásakor azt ajánlották a népnek, hogy egyenek diót, és akkor okosabbak lesznek.
Később az ókori görögök és a rómaiak is használtak diókivonatot bőrbetegségek kezelésére, tejben főtt zölddiót pedig gyomorerősítőnek. Az első században, Dioszkoridesz görög orvos által írt “Gyógyszerek” című könyv 141. fejezete a diót, mint gyógynövényt taglalja, vagyis a történelem egyik első gyógyszerészeti könyvében már szerepelt a dió, mégpedig megszámlálhatatlan gyógyhatásával:
“… a józanoknál hányást idéz elő, és ellenszere a halálos mérgeknek, ha a mérgezés előtt vagy után fügével és rutával veszik be. Bőségesen élvezve kiűzi a hasférgeket. Borogatásként némi mézzel és rutával a gyulladt, gennyes mellkast és ficamokat borítsuk be vele. Hagymával, sóval, mézzel kutyák és emberek harapására hatásos. Pirított héját a köldökre helyezve csillapítja a hasfájást, a pirított, borban és olajban eldörzsölt héja a gyermekek fejére kenve szép hajat ad, és hajhullás után erős hajat növeszt. A havi vérzést is leállítja a dióbél, ha finomra őrlik, megpirítják, kevés borral keverve kúpként alkalmazzák. A mellbimbók gyulladását is gyógyítja, és a test véraláfutásait is…”
De nemcsak az ókori görög orvoslás nagyjainak írásaiból ismerjük a dió gyógynövényként történő használatát, hanem más, fennmaradt írásokból is. Tudjuk, hogy tbc-s betegeknek mézes diót adtak, görög orvosok dióolajjal gyógyították a vesekövet, és különböző bőrbetegségekre a diólevél főzetét használták. A zöld dióburkot ma is alkalmazzák gilisztahajtásra a görög népi gyógyászatban.
A dió, mint toxikológiai szer
VI. Mithridatesz perzsa király ládájában egy kézirattekercset találtak saját kézírásával, amelyben a dió gyógynövényként történő használatát írta le mérgezés, fertőzés ellen. Eszerint minden reggel éhgyomorra vegyünk magunkhoz két-három dió beléből, kevés jóminőségű aszalt fügéből, húsz rozmaring-levélből, két-három sószemcséből készült csemegét, amit összezúzással, töréssel, keveréssel állítunk elő. Állítja, ez meg fog védeni a mérgezésektől és a fertőzésektől.
Mithridateszt tekintik a legelső toxikológusnak, aki – írásos bizonyítékok szerint – sikeresen védekezett mérgezések ellen. Azóta nemcsak a toxikológusok tartják ősüknek, hanem a katonaorvosok is, mivel mindez hadjáratban történt.
Mithridatesz mellett számos korabeli, római birodalmi orvos is ugyanazt ajánlotta mérgezés ellen, vagyis a dió mérgezések elleni hatásának megfigyelése a korabeli orvostudomány csúcsteljesítménye volt.
A világ minden pontján gyógyítottak dióval
A Római Birodalom bukása utáni évszázadokban az arab világban vitték tovább a tudomány fáklyáját.
800-870 között élt Bagdadban Abu Juszuf Jakub ibn Izsak al-Kindi orvos, aki a régi arab elixírek receptjét először foglalta írásba. Az elixírek a fogyasztóknak minden jót biztosítottak. Nem csoda, hiszen többükben a dióbél is szerepet kapott.
Avicenna szerint a diólevél kipréselt leve hasznos a fül gennyes folyásakor, a dióolaj segít az üszkösödés, a szemüreg orbáncos gyulladása kezelésében. Valamint ő is osztotta Mithridatesz véleményét, miszerint fügével és rutával a dió mindenféle méreg ellenszere, hagymával és sóval jó gyógykötés veszett kutya és más állatok harapására.
Aquinói Szent Tamásnak köszönhetjük azt a felfedezést, hogy a kopaszság ellen a dióban találhatjuk meg az ellenszert.
A reneszánsz kor nagy botanikusa, Andrés de Lagúna nemcsak abban alkotott nagyot, hogy Dioszkoridesz és Galénosz műveit olaszra fordította, és ezzel megismerhetővé tette, hanem abban is, hogy maga is foglalkozott a dióval könyvében, a Historia de la botánica-ban.
“… a kopáncs leve mézzel főzve kiváló öblögető szer a száj és a torok gyulladásaira, belsőleg pedig epersziruppal igyuk.”
Culpeper régi angol asztrológus és gyógyszerész 1653-ban The Complete Herbal c. könyvében a következőket írta: az öreg, már avas dióbél étkezésre nem jó. De használható sebek, izmok gyógyítására, üszkösödésre, kelésekre. Sebösszehúzó hatása a pirított dióbélnek nagyobb. Az avas dió olaját vörös borban elkeverve és a hajat bedörzsölve megállítja a hajhullást, és szőkíti a hajat. Kis darab diófakérget a lyukas fogra téve könnyíti a fájdalmat, valamint a dió megöli a férgeket a gyomorban és a hasban. Megállapításainak akkora társadalmi sikere volt, hogy könyvét azóta is újra meg újra kiadják.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a diófa gyógyhatásának tudományos tanulmányozása ezer évekre nyúlik vissza. A tudósok és a hivatásos orvosok megállapításain kívül a népi tapasztalatra is érdemes figyelmet fordítanunk. Ha szinte egész Európában, Kisázsiában és Ázsia nagy részén hasonló módon használták gyógyításra a diót évszázadokon keresztül, és használják jelenleg is, ez a tény azt bizonyítja, hogy a diófa levelének és egyéb részeinek jól megfogalmazható, leírható gyógyhatása van a belső és külső betegségek, bántalmak egész sorára. Sok nép egybehangzó tapasztalatát pedig már tényként érdemes kezelnünk.
Felhasznált források
Dióskönyv – http://dioskonyv.hu/